Előző cikkünkben – amely az Innotéka 2020. novemberi számában jelent meg – a feltalálók díjazására vonatkozó magyar és külföldi jogszabályozást és a munkavállalói találmányi díjazás gyakorlatát ismertettük. Ezúttal arra vállalkozunk, hogy a nemzetközi adatok alapján megvizsgáljuk a vállalati ösztönzőrendszereket, az alkalmazott egyes elemeket, gyakoriságukat és vélhetően optimális összetételüket.
Ami a nemzetközi gyakorlatot illeti, a vállalaton belüli, kreativitásra irányuló motivációban az anyagi ösztönzők, főleg a találmányi díj fontosságát több kutatás is megerősítette. Egy 522 feltaláló bevonásával készített felmérés eredménye szerint a feltalálók több mint 70 százaléka fontosnak tartotta a találmányi díjat. Egy másik tanulmány ugyanakkor kimutatta, hogy a találmány létrejötte és annak piacra kerülése, tehát a díj kifizetése között legalább hat év telik el. Így aztán a kreatív alkotómunka elvégzése és eredménye gyümölcsének learatása a feltaláló szempontjából jelentős mértékben elválik egymástól, ami a motivációs hatást jelentősen lerontja. Ráadásul az éves gyakoriságú értékesítési nettó bevétel alapú találmányi díjkifizetések túlzott adminisztrációs teherrel és költséggel járnak, emiatt a vállalkozások nemigen motiváltak ebben a díjszámítási modellben.
Még egy gyakran vitatott téma a díjazás konkrét kiszámítását bírálja, nevezetesen, hogy a termékkel elért összes forgalom arányában, és nem a találmánynak köszönhető tényleges értékesítésnövekedéshez kötötten számolják ki a díjat. Ez alapján ugyanis az úttörő jellegű találmányok (melyek kezdetben kevés bevételt generálnak, de nagy a viszonylagos bevételnövekedés) hátrányba kerülnek a piacon már jól bevezetett termékek továbbfejlesztésében testet öltő találmányokkal szemben, ami mindenképpen igazságtalannak tűnik a feltalálói hozzáadott érték szintjét alapul véve.
Az Európai Bizottság e témában végzett, PatVal projekt nevű kutatásában 1983 feltalálótól visszaérkezett kérdőív adatait tartalmazta a feltalálói díjazással kapcsolatos kérdéskörökben. A felmérésből kiderült, hogy a legtöbb feltaláló (77,9 százalék) egyáltalán nem, vagy csak kevés díjban részesült, és csak elenyésző számú feltaláló kapott jelentős összeget a bruttó fizetése mellé. Tíz találmányból nyolc gyakorlatilag nem termel ki találmányi díjat megalkotójának, és csupán a találmányok 1 százaléka generált megalkotójának tetemes, az éves fizetésének több mint 20 százalékával megegyező mértékű bevételt, ám senki sem részesült a teljes éves bruttó bérénél nagyobb találmányi díjban egy bizonyos szabadalomért. A vizsgált szabadalmakra vonatkozó találmányi díj átlaga az éves bruttó jövedelem 1,8 százalékával megegyező mértékű volt.
Még amennyiben a többszörös feltalálókat összevontan is számítjuk a mintában, akkor is elmondható, hogy a feltalálók háromnegyede 5 százalék vagy annál kevesebb találmányi díjban részesült a bruttó fizetéséhez viszonyítva. Ezzel szemben az összes szabadalmuk után járó díjnak köszönhetően összességében 18 feltaláló – azaz minden századik – részesült nagyobb összegben, mint az éves bevétele, akik közül egyvalaki az éves bruttó bérének ötszörösét kapta. Ha a találmányaik után kapott díjakat összevonjuk, átlagosan éves bruttó munkabérük 8,3 százalékával megegyező díjban részesültek a feltalálók.
A munkavállalói státuszban született találmányok díjazásának nemzetközi gyakorlatának vizsgálata alapján elsődlegesen a következő tanulságokat vonhatjuk le:
- Bizonyíthatóan a munkaköri kötelezettség részeként létrehozott találmányok kompenzálásának a forrása elsősorban a munkabér. Ez egyértelműen abba az irányba mutat, hogy a modern feltalálói státuszban működő munkavállalók valójában professzionális kutatók (illetve kutatócsoportok), akiknek (amelyeknek) deklarált feladatuk hasznos, új tudás létrehozása, és annak az anyaintézmény javára fordítása.
- Nagy biztonsággal feltételezhető, hogy a kifizetett találmányi díjak ilyen mértéke nem alapozódhat – az egyébként a magyar szabályozás által főszabályként kezelt – licenciaanalógiára. Sokkal valószínűbb, hogy a fentiekben elemzett kifizetések többsége a kockázatmegosztáson alapuló díjfizetési modell szerint történik, amikor a munkavállaló fizetésének egy hányadát kifejezetten azért és annak ellentételezésére kapja, hogy találmányokat alkosson.
- A találmányi díjfizetés mértékét illetően feltételezhető, hogy a magasabb beosztásban dolgozó munkavállalók arányaiban kevesebb találmányi díjat realizálnak a bruttó munkabérükhöz viszonyítva. Ez alapvetően két okra vezethető vissza:
-
- egyrészt a magasabb beosztásban dolgozó feltaláló összehasonlítási alapja – azaz bruttó bére – is magasabb, ami rontja a találmányi díjhányadra eső százalékos arányt;
- másrészt a magasabb beosztástól nagyobb cég iránti elkötelezettséget várnak el, ami – párosulva a magasabb munkabérrel – a találmányi díjigény csökkentése irányába hat.
- A csapatmunkában alkotott találmányok esetében az egy feltalálóra eső találmányi díj arányaiban is kevesebb ahhoz képest, mint ha a találmányt egyvalaki alkotta volna meg. A modern kutatás-fejlesztés és innováció mindazonáltal visszafordíthatatlanul a kutatócsoporton belüli együttműködést és közös feltalálást követeli meg, így indokolt a találmányi díjazási gyakorlatnak figyelembe venni azt a körülményt, hogy a találmányt egy vagy több feltaláló alkotta.
A fentieknek megfelelően a vállalatoknak a találmányi díjazás gazdasági modelljének kialakítására vonatkozóan azt a tanácsot adhatjuk, hogy célszerű, ha az egyedi tárgyaláson alapuló licenciaanalógia helyett a kockázatmegosztáson alapuló modell kerül előtérbe a következő alapelvek szerint:
- a munkavállaló bérének egy hányadát (legfeljebb 10 százalékot) kifejezetten a feltalálói munka, mint munkaköri kötelezettség, ellentételezésére indokolt nevesíteni;
- a munkavállalót a szellemi alkotás létrehozása után indokolt pénzügyileg is motiválni, ezért meghatározott, fix összegű találmányi díjban indokolt részesíteni, amely díj egyszer, meghatározott mérföldkő elérése esetén, kivételes jelleggel megismételhető;
- a díjat az alkotónak a lehető leghamarabb, de legkésőbb az üzleti hasznosítás megkezdésekor rendelkezésére kell bocsátani; és semmiképpen nem megvárni az adott oltalmi forma jogerős engedélyezését;
- a munkáltató szempontjából legfontosabb néhány, úgynevezett stratégiai szellemi alkotás tekintetében sem indokolt a licenciaanalógia, mert az megnyitja a jogviták kockázatát;
- a díjazási modell legyen teljesen független a hasznosítás módjától: gyártás, használatbavétel, licencia, értékesítés stb.;
- az elismerés kifejezésére pénzbeli mellett nem pénzbeli ösztönzőket is használnak, elengedhetetlen ösztönzők a díjak, díszvacsorák, emléklapok stb., mivel viszonylag alacsony költséggel járnak, de az alkalmazottak igen nagyra becsülik az elismerés e formáit.
Egy 2010-ben az egyéni motiváció és az innovativitás közötti kapcsolatot vizsgáló kutatás azt mutatta ki, hogy a PhD-hallgatók és gyakorló szakemberek számára egyaránt az intellektuális kihívás és a függetlenség a legfontosabb, a szellemi tevékenységgel járó öröm és elégedettség érzése tehát még ma is nagyobb vonzerőt jelent, mint a puszta anyagiak.
Egy az Egyesült Királyságban végzett felmérésben 38 cég vett részt, melyek lefedték a kifejezetten innovatív cégek teljes gazdasági spektrumát, az éves 400 milliótól a 177 milliárd dollárig terjedő skálán. A felmérés során kapott válaszok alapján a nem pénzben adott feltalálói jutalmazások megoszlása a következő volt: emléklap: 66 százalék; díjátadó ünnepség: 39 százalék; előléptetés: 8 százalék; részvényopció: 3 százalék; 18 százalék pedig semmilyen jutalmat nem kapott.
Arra a kérdésre, hogy melyik a legjobb ösztönző, a válasz az, hogy elsősorban a pénz, azonban ennek megfelelő felhasználása az, ami meghatározza az innováció folyamatát, például a sikeres hasznosítás után befolyó összegeket célszerű a kutatók munkakörülményeinek és eszközeinek fejlesztésére fordítani, akik ezáltal szívesebben vesznek részt hasznosítási programokban.
A cikk eredetileg az Innotéka felületén jelent meg, 2021. március 3-án.
a DANUBIA IP Kft. ügyvezető igazgatója
európai és magyar szabadalmi ügyvivő
partner
innovációs tanácsadó
